25 évvel ezelőtt Roberto Carlos valószínűleg a leghíresebb szabadrúgást végezte el. Ami végül valószínűleg fájt a klubjának, a Real Madridnak.
„Egy gyerek sem azért focizik, hogy Gary Neville legyen” – hangzik a mondás Angliában. Más szóval, az emberek nem egy hátvédért mennek a stadionba.
De a kivételek bizonyítják a szabályokat, mint tudjuk, és 1997. június 3-án ismét megtörtént. A „Tournoi de France”-on, az 1998-as világbajnokságra felkészítő tornán – egy olyan versenyen, amelyre alig ment ki valaki a stadionba.
Hirtelen egy lövés járta be a világot.
Minden stadion- és tévénéző tekintete még mindig a francia játékmesterre, Zinedine Zidane-ra vagy a brazil támadóduóra, Romario és Ronaldóra szegeződött, amikor a Selecao zömök, de valójában csupa izom balhátvédje ismét több mint 30 méterre állt a kaputól, mintha 30 méterrel a labda mögött. Aztán Roberto Carlos futott tovább.
Először sarokzászló, majd belső oszlop
Az, ami ezután következett, nem egy dübörgő lövés vagy egy kiszámíthatatlan röppálya volt – hanem mindkettő együtt. Mint mindenki más, játékosok, edzők és nézők egyaránt, a francia kapus, Fabien Barthez is végignézte, ahogy a felgyorsuló labda a szögletzászló felé tartott, de a belső kapufáról a kapuba pattant.
Hirtelen egy külső védő is világsztár lett.
Az akkor 24 éves Roberto Carlos mindössze egy évvel korábban csatlakozott a Real Madridhoz, jóval azelőtt, hogy „galaktikusokról” beszéltek volna. Amikor eljött az idő, bizonyos értelemben ő is közéjük tartozott. A hátvéd, aki inkább szélsőhátvédként játszott, combjai olyanok voltak, mint a hídpillérek, és olyan félelmetes lövése volt, amit a világ futballpályáin próbálnak rekonstruálni.
Várva a túl ritka pillanatokra
Soha senki nem érte el valójában azt a futballtörténelembe bevésődött szabadrúgás pillanatot, ez az egyik felismerés a 25. évfordulón, amire sokaknak még mindig nem csukódott be az álla.
A másik felismerés, hogy ez még magának Roberto Carlosnak is aligha sikerült, klubjára, a Realra vonatkozott, amely természetesen a szenzációra vágyó közönségének akart valamit nyújtani, amikor újra és újra engedte a brazilt 18, 25 vagy 40 méterről próbálkozni, miközben az olyan specialisták, mint Zidane, Luis Figo vagy David Beckham, mintha csak megrendelésre és nem felvéve a nézőtérre szorultak volna vissza.
Mert miközben vártak ezekre a ritka különleges pillanatokra, nekik is rá kellett jönniük: Roberto Carlos nem igazán volt jó szabadrúgáslövő.