FBC A Bayern Aston Villa elleni veresége rengeteg angolságot produkált. Egy utazásról, amit érdemes ajánlani
Az angliai focimeccsekben az a jó, hogy van néhány olyan állandó dolog, ami minden látogatást legalább egyszer szórakoztatóvá tesz. Teljesen függetlenül attól, hogy a focimeccs később hogyan alakul, vagy végül hogyan végződik.
„Ajánlaná a barátainak egy birminghami utazást?” – kérdezte egy esernyős nő a focimeccs reggelén, akinek az volt a fő feladata, hogy az utazókról kérdezzen.
És amikor egy kis időbe telt, mire választ kapott, a nő felnevetett. Valószínűleg hallotta már ezt az udvarias tétovázást. „A foci miatt?” – javasolta aztán lehetséges válaszként, és örült a lelkes bólogatásnak. Igen, persze, az embereknek mindenképpen a foci miatt kell Birminghambe jönniük!
Birminghamburgban például ott van a harmadosztályú Birmingham City, amely a nyáron több pénzt költött egyetlen játékosra (Jay Stansfield, 17,8 millió euró), mint a Borussia Mönchengladbach és a Werder Bremen együttvéve az egész átigazolási időszakban. És amelynek úgynevezett „társtulajdonosa” a történelem legjobb amerikai futballistája, Tom Brady.
És persze a „Peaky Blinders”-ből ismert csatornák mellett Birminghamben található az első ligás Aston Villa klub is, a város büszkesége – az Aston Villa szurkolói szerint. Ezek a szurkolók azt is állítják, hogy „Minden hősöm villalakó”, és ez marketing szempontból egy fokkal a „Mia san mia” vagy az „Echte Liebe” felett áll. A „Villans”-ból csak egy „i” hiányzik, és ezt így kell érteni: Minden hősöm gazember.
„Szeretettel” a biztonsági személyzet, a szurkolók a legjobb Ulreich stílusban
És a Villans pontosan ilyen gazembereknek bizonyult egy olyan estén, amely csodálatos reklám volt ennek a futballvárosi Birminghamnek. Olyan, amit mindenképpen ajánlani fogsz a barátaidnak!
A Villa Parktól jobbra és balra álló sötétvörös téglaépületekkel kezdve, amelyek homlokzatán Ollie Watkins vagy Unai Emery graffitijét, vagy egész egyszerűen a Bajnokok Ligája-trófeát lehetett látni. Aztán ott vannak az ezüst hot-dogos kocsik, olyan furcsa nevekkel, mint a „Smokey Joe’s”, a lelátókra vezető faajtók, amelyek túlságosan keskenyek, és a szurkolói énekek, amelyeket túlságosan hamisan énekelnek.
És persze ott van a nagyon kedves biztonsági személyzet is, akik mindig „Love” vagy „Darling” felkiáltással köszönnek, és olyan szurkolókkal állnak szemben, akik a legjobb Sven-Ulreich stílusban inkább azt kiabálják az ellenfél irányába, hogy „Wanker”, túl sokszor.
Ja, és volt egy focimeccs is. Egy futballmeccs, egyébként, amely szintén mindenféle angol klisét használt fel. A Villa-szurkolók „Shoot” kiáltásai, amikor egy Villa-játékos a saját térfelükön szerzett labdát; a pólósok egyszámjegyű hőmérsékletben; a fogcsikorgató ökölcsapások, amikor az egyik saját fiú a gólvonalon nyert egy szerelést a német óriások ellen. És persze a szakállas Vilmos herceg, aki láthatóan nehezen tudta nemes szinten tartani az érzelmeket.
A Bayern még mindig gyarló, de ezt ők is tudták. Vincent Kompany magabiztosan mondta a Villa Parkban rendezett meccs előtt, hogy „a fiai” hozzászoktak az ilyen „éjszakákhoz” az élvonalban, és az ilyen hangulat nem szabad, hogy hatással legyen rájuk.
De a futball szépsége az, hogy ezeket az éjszakákat sosem lehet igazán megszokni, sem a pályán, sem azon kívül. Mindig van benne valami kiszámíthatatlan, néha még varázslatos is. Egy csapat végig nyomhat, aztán szerezhet olyan gólt, amit a gólszerző tíz próbálkozásból talán csak egyetlenegyszer lő be.
És akkor senki nem ül le, és mindenki kiabál. És amikor kilép a stadionból, és elsétál az FC Bayern busza mellett, a felhúzott mezből kiderül a kerekebb pocakja, miközben a karjait az ég felé emeli. „Bayern München” – énekli aztán. „Megint megcsináltuk!”